Blog
A ” Meleg üveg” mesterem
Horváth Márton Csabrendeken született 1941-ben, majd a Magyar Iparművészeti Főiskola szilikátipari tanszék üveg szakán 1973-ban diplomázott, mestere volt Pogány Frigyes, Z. Gács György és Gibela József. Alapító tagja volt a kézművesség hagyományait megújító, 1975-ben létrehozott Manuál-csoportnak. Az Iparművészeti Főiskolán 1976-tól tervezéselméletet és üvegfúvást tanított, 1993-tól a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem DLA egyetemi tanára volt.
Munkássága alatt az elfeledett üvegkészítési technikákat kutatta és gyűjtötte, valamint az irizált üveg előállításának lehetőségeivel, tervezésmódszertannal és üvegtörténettel foglalkozott. A hetvenes évek közepétől állított ki rendszeresen itthon és külföldön, műveinek gyűjteményét 2008-ban Sümeg városának ajándékozta, ekkor nyílt meg állandó kiállítása a Püspöki Palotában.
1982-ben Munkácsy-díjat kapott, 1989-ben pedig elnyerte az érdemes művész címet. 1993-tól volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja. „Láz-ul-ások. Válogatott üvegeim-szövegeim” címmel 2004-ben kötete jelent meg.
Több szakmai díjat nyert itthon és külföldön, alkotásait számos egyéni és csoportos kiállításon mutatta be. Köztéren láthatók művei Budapesten, Tihanyban és Veszprémben, alkotásait közgyűjtemények is őrzik, köztük a budapesti Iparművészeti Múzeum.
„Zöldellt a rügy, zöldellt a vers is,
A lelkem láng volt és remény,”
Ady Endre Tavasz című versében is megjelenik a rügy, a zöldellő rügy, mint a remény és az élet
szimbóluma.
Mert a rügy a legkülönbözőbb kultúrákban, a világ különböző tájain a megújulás, a születendő élet, a
remény jelképe.
A természeti képek közül a termékenység, a megújulás leggyakoribb szimbóluma a leveles ág, a
bimbó, rügy, a mag, ami a születés-halál-újjászületés misztériumát egyesíti, valamint a búza és az
életfa.
Az életfa a keresztény művészetben is a megváltást jelképezi, és ezért a kezdetektől összefonódik a
kereszt szimbolikájával. A Krisztusi kereszthalállal nyílt meg a boldogság újbóli elnyerésének a
lehetősége, a megváltás kapuja. A keresztfa és az életfa szimbolikájában, ahol együttesen jelennek
meg, ott a keresztábrázolásokon a kereszt négy szárát rügyező indák, ágacskák borítják, olykor
madarak ülnek a rügyek mellett.
Népi líránkban és az ábrázolásokban is nagyon gazdag a virágszimbolika, melynek természetes része
az élet ígéretét hordozó rügy.
Erdélyi Pál már 1899-ben írt a virágok gazdag jelképiségről: „A leány a mi nyelvünkben szűz virágszál,
a legény ékes virág, s mind a kettő anyjának gyönge ága vagy virága; , […], a menyasszony s vőlegény
aranyvessző; , […]a gyermek ékes bimbó, s a vén ember száraz fa. A leánynak liliom a karja, teste
növése, orcája, kökény a szeme, rózsa az arca, cédrus a dereka, cseresznye az ajka, rozmaring a szája,
citrom a melle […]; maga a virágzó, zöldelő, kinyílt, hervadt, szelíd, vad virágszál, s virágzásában van,
mikor szerelmes. A fiatalság a falu virága, a katona a császár virága, […]A szerelem lehullt, mint a
virág szirma, […]rügyet fakaszt, bimbózik, kinyílik, elhervad, meglankad, lefonnyad, elhal, mint a
virág; …”
A természeti motívumok a díszítő funkció túl gyakran szimbolikus jelentésükben szerepeltek a
tárgykultúrában is– a világ legtöbb részén. A hozzám oly közelálló porcelánok díszítéseként is a
leggyakoribb a virágminták és leveles indák ábrázolása. A porcelánokon megjelenő történetek,
karakterek ábrázolásánál azonban már jelképek hordozóiként is használják őket. Gondoljunk csak
például a XVIII. századi porcelán tányérokat, csészéket díszítő paraszti vagy épp főúri élet idilli
jeleneteire vagy a keleti porcelánon látható jelenetekre. A rügyek ezeken az ábrázolásokon is a
szerelem, az új élet hordozóiként jelennek meg.
Amikor rügyező ágat látok, egy pillanatra mindig átsuhan rajtam az életigenlés boldogsága! És ezt az
érzést fedezem fel akkor is, ha egy népművészeti tárgyon vagy az iparművészet egy remekén
meglátom a hajlatokban, ívekben megbújó rügyeket, az új élet reményeit!
Bohus Zoltán (1941-2017)
Bohus Zoltán több évtizeden keresztül oktatta a művészeket az egykori Iparművészeti Egyetem, ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanáraként. Alkotásaival találkozhatunk mind a magyarországi, mind a nyugat-európai és az amerikai múzeumokban, magángyűjteményekben. Rendszeresen részt vett különböző európai és amerikai szimpozionok munkájában, művészetét számos hazai és nemzetközi díjjal jutalmazták. Az alkotó városrészünk művészeti életében is jelen volt, részt vett az Óbuda – Aquincum, személyes utak egy antik világba tematikájú kiállításon, ahol Álom című alkotásával különdíjat nyert.
Művészi munkásságát végigkísérte a művészpedagógusi tevékenység, amely során üvegművész-nemzedékeket indított útjára: 1966 és 2010 között a Magyar Iparművészeti Főiskola, majd az egyetem, később a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanáraként tevékenykedett, ahol 1993 és 1996 között a szilikát tanszék tanszékvezetője, 1996 és 2010 között az üveg szak vezetője volt. (Engem 2004-2009 ig tanított )1970-ben házasságot kötött Lugossy Mária (1950–2012) ötvös-, szobrász-, üveg- és éremművésszel, pályafutásuk és életművük egyedülálló értéket képvisel a magyar kortárs művészetben.
Különleges technikájának alkalmazásával – amelynek alapja a hideg üveg ragasztásos, fémgőzöléses, csiszolásos, polírozásos megmunkálása, illetve megformálása – már a múlt század hetvenes-nyolcvanas évtizedfordulója óta a nemzetközi üvegművészetben is figyelmet keltett. Bohus Zoltán alkotásai – amelyek különleges térbeli megjelenését a fény, illetve a szín és a transzparencia teszi különössé és sejtelmessé – mind az európai, mind a tengerentúli üvegművészeti kiállítások rendszeres résztvevőivé váltak. Hazai és külföldi bemutatkozásainak szakmai rangját számos elismerés, díj fémjelzi, műveit a világ legrangosabb iparművészeti, illetve üvegművészeti gyűjteményei vásárolták meg.
Bohus Zoltán 1984-ben Munkácsy Mihály-díjat, 1991-ben a pécsi kisplasztikai biennále nagydíját kapta, majd 1997-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze lett. 2012-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt. 2014-ben kapta meg a Kossuth-díjat, ugyanabban az évben a nemzet művészévé választották.
MESTEREM
Már második órája ültünk ott. A bár süppedős foteljaiban, a selyem lámpaernyők félhomályában. Gábor csak mesélt, beszélt. Néha közbeszóltam, – figyelt és komolyan fontolóra vette a gondolataimat. Akkoriban sokat jártunk el kedvenc törzshelyeinkre – mert több is volt – hogy megváltsuk a világot, és ráébredjük arra, milyen jó, ha az embernek barátja van.
Gonzales Gábort először egy egyetemi órán láttam. Ő tartotta az előadást. Nemcsak szakoktató volt a Magyar Iparművészeti Főiskolán, hanem a Szilikát Tanszék üvegműhelyének vezetője volt. És én az üvegművészeti szakra nyertem felvételt – 2005-ben.
Gáborból áradt a lelkesedés, az üveg szeretete és olyan precizitás, pontosság, amit csak csodálni tudtam. Lelkesen jártam az óráira, dolgoztam. Ő elégedett volt, mégis- teljesen váratlanul ért, amikor váratlanul félrehívott beszélgetni és megkérdezte, tudnék- e segíteni neki egy munkában.
Azonnal igent mondtam, bár nem is fogtam fel azonnal, mekkora jelentőségű ez a kérés, de éreztem, hogy különleges alkalom, lehetőség ez egy elsőéves diáknak. És valóban az volt, ami azóta is meghatározza az életemet, hiszen olyan szakmai lehetőséget és segítséget kaptam, ami nélkül ma nem tartanék itt a szakmámban.
Gábor akkoriban a Gellért szálloda és fürdő restaurálásán dolgozott. Óriási munka volt. Régi fotók alapján restaurált és rekonstruált. Ennek a nagy munkafolyamatnak csak egyetlen szeletét jelentette, hogy 360 darab kékes-türkizes olvasztott galambbegy formát kellett megformázni. Ezt a feladatot kaptam meg én. A galambbegyek és a nagy munka is elkészült. Sikere volt. Ami Gábor érdeme, de én időközben nagyon sokat tanultam tőle. Apró szakmai fogásokat, titkokat, és ami nem tanulható könyvekből: az alázatot azzal szemben, amit alkotunk, az üveg szeretetét, és a munkafolyamatok megszervezését.
A munka során kialakult kapcsolatot követték az estébe nyúló, vörösbor illatú beszélgetések. Barátok lettünk. Mester és tanítvány.
Gábor 2013-ban újabb, mecénási gesztussal átadta nekem műhelyének gépeit, szerszámait és rengeteg, restaurálásokból megmaradt színes üvegtöredéket. Ezekből született meg első kollekcióm: a Megcsiszolt fény, amely az üvegművészet történek nagy alkotóitól megmaradt aprócska darabok megmentését célozta meg.
Gábor ekkor hagyta abba az aktív restaurálást. Számtalan kiállítás, díjak, elismerések – ezek közül talán a Ferenczy Noémi-díj és az Európa Nostre Díjra a legbüszkébb – után már csak a tanítással, restaurálások előkészítésével foglalkozik.
Pályája elején ő is ékszerekkel kezdett, később az üvegtechnikában rejlő finomságok, az üvegnek a vízzel és fénnyel való kapcsolata, rokonsága nyűgözte le. Üvegplasztikái és lakberendezési tárgyai letisztultságuk ellenére is rejtélyesek és sokféle arcukat mutathatják.
Különleges szerencsének tartom, hogy emberi és szakmai kibontakozásomat Gábor kísérte és segítette. A barátom és mesterem: Gonzales Gábor
Nagyi
Nagyi illatát ezer közül felismerné. Finom, nem hivalkodó parfüm illat, ami bemászik az ember bőre alá, és melegíteni kezdi. Amikor Nagyi ölébe bújt – persze akkor még kisebb volt – a parfüm mellett érezte a meleg bőre tisztaság illatát, amihez gyakran keveredett egy kis édes sütemény illat is.
Nagyinál minden békés volt és minden a helyére került. Elég volt csak belépni hozzá, elöntötte a nyugalom, valahogy elmúlt belőle a harag a világ ellen, a szülei ellen, vagy épp a barátnője ellen. Tizenévesen gyakran haragudott valakire, ha nem épp saját magára. De Nagyinál ez is elillant. Halk hangja, ölelése, megnyugtatta. Amikor süteményt rágva belesüppedt a nagy fotelbe, vagy kinéztek a régi függönyök takarása mögül az utcára, minden másnak tűnt. Egyszerűbbnek.
És Nagyival mindent meg lehetett beszélni, ha valami nyomta a szívét. De a legjobb, hogy nevetni is lehetett Vele. Bolondozni, táncolni. Emlékszik, egyszer együtt takarítottak. Épp a nagy, virágos képet tollseprűzte óvatosan – Nagyi nagyon szerette ezt a képet – amikor Nagyi váratlanul táncolni kezdett! Végül együtt pörögtek-forogtak és nevetve dőltek le a kanapéra.
Nagyi! Itt, a lakásában még mindig érezni az illatát. És itt van a csönd, a nyugalom, ha kitekint az ablakon – de a gyomorszájából nem múlik a szorítás, és a szívéből az üresség. Mi lesz vele Nagyi nélkül? A beszélgetések, a nevetések, a bolond táncolás nélkül? Itt vannak a tárgyai. A finom terítők, a kis dobozai, ékszerei. Tudta, hogy Nagyi mennyire szerette őt, és hogy mindig vele marad. De itt, az ablakmélyedésben, ahol annyit álltak, és nézték az utcát – egyszerre megértette: Nagyi öleléseiben benne voltak azok az ölelések is, amit Nagyi kapott az édesanyjától és a nagymamájától. És most már tudta: ha egyszer anya lesz és egyszer majd nagymama, ő is így fogja körülölelni a szeretetével a gyermekét és az unokáját. És abban a szeretetben benne lesz Nagyi is, aki így velük lesz mindig. Nemcsak vele, hanem a majd születendő gyermekeivel és unokáival is! Egészen megvidámodott. Óvatosan az ujjára húzta Nagyi kedvenc gyűrűjét. Tett néhány bizonytalan, pörgő-forgó mozdulatot is a nagy, virágos kép előtt, és miközben kitárt karokkal pörgött, azt suttogta: Köszönöm!
A MUNKÁM SZERETETE
Csillogó kavicsokat mosott, görgetett előttem a folyó.
Ismét elkapott a hév, a lendület, hogy megörökítsem a természet ezer csodáját, megőrizzem a megőrizhetetlent.
Pedig nem könnyű, hiszen a természet oly illékony pillanatokkal gyönyörködtet minket!
Keveseknek adatott meg, hogy át tudják adni a fények villódzásának, a vizek fodrozódásának élményét.
Ezer és ezer pillanat, mindegyik különbözik a másiktól, megismételhetetlenek, mégis örökkön valónak tűnnek.
Például az impresszionisták festményein, – amelyeket annyira szeretek – csodálhatjuk meg az egy képbe merevített pillanatokat, amelyeket nézve úgy érezzük, a szüntelenül változó tájban álluk mi is!
Ezek a pillanatok ösztönöznek, amikor leülök a műhelyemben, és kezembe fogom a természet alkotta drágaköveket és az ember alkotta csodás porcelánokat, üvegablak töredékeket.
Nem mindig szólalnak meg könnyen az anyagok a kezemben, de ha beszélni kezdenek, az alkotást már szinte nem is én irányítom.
Gazdagon formálódnak az elemek, a minták – újjászületnek a régmúlt darabkái.
Őselemekben, vízben, földben, tűzben született anyagokkal dolgozhatok, és a tovatűnő természeti csodákat próbálom megtartani, visszaidézni – a szakmám minden pillanata egy csoda, amiért végtelenül hál
ás vagyok!