Képzeljétek, nem olyan régen egy nagyon kedves ismerősöm elmesélt egy rövid történetet, ami jól illusztrálja, hogy mennyire meghatározza a beszélgetést az, hogy mit látunk...

Szóval ez a kedves ismerősöm nemrégiben találkozott annak az irodaháznak a tulajdonosával, ahol ő bérel irodát. A barátomnak feltűnt, hogy valami egészen különleges nyaklánc van a tulajdonos hölgy nyakában. Nem az a hivalkodó fajta tele hatalmas drágakövekkel, ami ordítva húzza magára a figyelmet, hanem az a fajta, amiről tudod, hogy különleges, és azt is, hogy valószínűleg nagyon értékes. A beszélgetésben meg is jegyezte az ismerősöm, hogy milyen különleges ez a nyaklánc, mire a hölgy elmesélte, hogy igen az, és lelkesen belekezdett egy történetbe...

Ugyanis volt egy nagyon régi és a család számára felbecsülhetetlen értékkel bíró örökség a Nagyitól, egy messeini porcelán váza, ami az idők során összetört. Próbálták restauráltatni, de sajnos hiányoztak darabok, és emiatt halogatták a döntést, hogy mit is kezdjenek vele. Aztán rátaláltak egy kis műhelyre Budapesten, ahol egy kreatív művész dolgozik, aki antik porcelánokból és üvegekből varázsol ékszereket és egyéb csodákat. A barátom ezen a ponton kezdett arra gondolni, hogy lehet, hogy rólam beszél, de nem szakította félbe, inkább hallgatta tovább.

Tehát elvitték a XVIII-ik századi váza darabjait ehhez az emberhez, aki miután megnézte és végigkérdezte, hogy kik számára milyen ékszereket vagy egyéb használati tárgyakat lehetne belőle készíteni, összeállította a tervet. A terv lényege az volt, hogy lehetőleg mindenki viseljen a családi örökségből valamilyen egyedi ékszert, ami személyes, de ugyanakkor legyen belőle valami olyan is, ami mindenkit összekapcsol, ami mindekinek jelent valamit, ami közös.

Végül a terjedelmes család minden tagja kapott valami igazán különlegeset, a hölgyeknek egy-egy pompás nyakék vagy gyűrű lett belőle kialakítva, az uraknak pedig egy-egy pár egyedi mandzsetta. A család számára pedig egy gyönyörű étkészlet lett úgy elkészítve, hogy minden evőeszköz végére díszítésként kerüljön a családi örökségből.

Ekkorra már tudtam, hogy kiről van szó, az egyik nagyon kedves vásárlómról és persze az is egyértelmű volt, hogy én vagyok az az iparművész ékszerész, akit megbíztak ennek az örökségnek a feldologzásával. Emlékszem, hogy már kora tél volt, és nagyon kellett igyekeznem, hogy karácsonyra készen legyek mindezzel, hiszen a cél az volt, hogy mindenki kapjon egy ajándékot a Nagyitól, aki már sajnos nem lehet velük.

Tudjátok mi volt az est fénypontja? A hölgy elmesélte, hogy amikor ajándékosztás után leültek az ünnepi vacsorához a szűrt fények és gőzölgő ételek mellé, és szinte egyszerre vették észre a kis porcelán díszítéssel ellátott étkészletet. Azonnal tudták, hogy ez ugyanannak az örökségnek a része a Nagyitól, amiből az ékszerek is lettek. Mit gondolsz, miről beszélgettek aznap egész este? A Nagyiról és a történeteiről... Gyakran nevetve, néha könnyezve... Minden idők legcsodálatosabb karácsonya volt! - így mondta szó szerint a megrendelő hölgy.

Így mindig, amikor a család összejön valamilyen ünnepi ebédre vagy vacsorára, ez a már-már elfeledett, de rendkívül értékes, több, mint 200 éves örökség újra életre kel, új beszélgetéseket és történeteket ihlet.

Tudjátok, szerintem az egyik legfontosabb dolog ebben a világban, hogy le tudjunk ülni egy tál étel mellé és tudjunk a múltunkról, a történeteinkről beszélgetni nyugodtan, kivárósan, nem sietve. Legyen időnk nevetni vagy akár sírni is együtt, vagy csak együtt lenni nyugalomban... A karácsony az év legjobb időszaka arra, hogy leüljünk beszélgetni egymással.

Tovább a porcelán ékszerekhez...

 

close
×
×

Cart